Székesfehérváron születtem, egy olyan városban, melynek a történelme több mint 1000 éves múltra tekint vissza. Sajnos a mai napig emlékszem a II. világháború pusztításának a szörnyű nyomaira.

Kisgyermekkoromban a nagyszüleim neveltek. Hálával a szívemben gondolok vissza rájuk, különösen a nagymamámra, Erzsébetre, aki mélyen elültette bennem az Istenbe vetett hitet. Hároméves koromtól minden este együtt mondtuk el a miatyánkot. Igazából csak közel 30 évesen értettem meg pontosan, hogy mit is jelent ez az ima.

Azért laktam a nagyszüleimmel, mert a szüleim éjjel-nappal dolgoztak, remélve, hogy elég pénzt tudnak összegyűjteni, hogy egy rendes házat vehessenek. Örömömre azonban az egész család minden második szombaton közösen vacsorázott. Ezek az alkalmak ünnepnapoknak számítottak nekem.

1958-ban valóra vált a szüleim álma: megvásároltak egy házat, ahol együtt lakhattunk mind a hárman. Végre a szüleimmel lehettem! Nagyon boldog voltam! Ám hat hónappal később ez a boldogság hirtelen véget ért. Édesapám meghalt rákban.

Teljesen összetörtem. Emlékszem, hogy így imádkoztam: „Istenem, könyörögtem hozzád, hogy mentsd meg az édesapámat. Szükségem van rá. Miért nem hallgattál meg?” Kétségbeesetten kerestem a választ, hogy hová került az édesapám. „Vajon a mennybe ment? Vagy már nem létezik többé?” – töprengtem. Irigyeltem a többi gyereket, akinek volt apukája.

Éveken át szinte mindennap kimentem a temetőbe. Letérdelve édesapám sírjánál, így imádkoztam: „Istenem, könyörgök, mondd meg, hol van az édesapám.” Azt is kértem Istentől, hogy segítsen megértenem az élet értelmét.

13 évesen elhatároztam, hogy megtanulok németül. Arra gondoltam, hogy a német irodalom olyan gazdag, hogy talán megtalálom a választ a kérdéseimre. 1967-ben Jénában, az akkori Kelet-Németországban folytattam a tanulmányaimat.  Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a német filozófusok könyveibe, különösen azokba, amelyek az emberi lét értelmével foglalkoztak. Bár rábukkantam néhány érdekes gondolatra, egyik sem adott igazi választ a kérdéseimre. Így hát továbbra is válaszokért imádkoztam.

1970-ben visszatértem Magyarországra, és megismertem Rózsát, akit később feleségül vettem. Akkoriban Magyarországon kommunista uralom volt. Az esküvő után nem sokkal Ausztriába menekültünk. A célunk az volt, hogy Ausztráliába emigrálunk, Sydney-be, ahol a nagybátyám élt.

Kis idő elteltével találtam munkát Ausztriában. Egyszer az egyik munkatársam azt mondta, hogy a Bibliában minden kérdésemre megtalálhatom a választ. Kaptam tőle jó néhány könyvet, melyek mind a Biblián alapultak. Habzsolva olvastam őket, és még többet akartam tudni. Így hát írtam Jehova Tanúinak, a könyvek kiadóinak, és kértem még kiadványokat.

Az első házassági évfordulónkon felkeresett minket egy fiatal osztrák Tanú. Elhozott egy kiadványt, amelyet kértem, és felajánlotta, hogy tanulmányozza velem a Bibliát. Mivel nagy volt a tudásszomjam, hetente kétszer tanultunk, egy-egy alkalommal körülbelül négy órán át.

A Tanúk segítségével nagyon sok mindent megtudtam a Bibliából. Örömmámorban úsztam. Amikor megmutatták Isten nevét, a Jehova nevet a magyar nyelvű Bibliámban, egyszerűen nem hittem a szememnek. 27 éven át jártam templomba, de Isten nevét egyszer sem hallottam. Lenyűgöztek a Biblia világos, logikus válaszai. Például megtudtam, hogy a halottak öntudatlan állapotban vannak, mintha csak mély álomba merültek volna (Prédikátor 9:5, 10; János 11:11–15). És azt is megtanultam, hogy a Biblia ígérete szerint egy új világ vár ránk, ahol „nem lesz többé halál” (Jelenések 21:3, 4). Remélem, hogy újra találkozhatok majd édesapámmal, hiszen az új világban lesz feltámadás (Cselekedetek 24:15).

Rózsa is nagy örömmel tanulmányozta a Bibliát. Gyorsan előrehaladtunk, így mindössze két hónap alatt átvettük a tanulmányozásra szánt kiadványt. Minden összejövetelen részt vettünk, melyet a Tanúk a Királyság-termükben tartottak. Mély benyomást tett ránk az ott tapasztalt szeretet, segítőkészség és egység (János 13:34, 35).

1976-ban Rózsával megkaptuk a beutazási engedélyt Ausztráliába. Az volt az első dolgunk, hogy felvegyük a kapcsolatot az ottani Tanúkkal. Rögtön otthon éreztük magunkat közöttük. 1978-ban mi is Jehova Tanúi lettünk.

Végre választ kaptam a kérdéseimre, melyek már oly régóta nyugtalanítottak. Azzal, hogy közel kerültem Jehova Istenhez, egyúttal olyan apára is leltem, akinél jobbat elképzelni sem lehet (Jakab 4:8). És az is kimondhatatlan örömmel tölt el, ha arra gondolok, hogy az új világban ismét láthatom majd édesapámat (János 5:28, 29).

1989-ben Rózsával úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Magyarországra, hogy beszéljünk a hitünkről a barátainknak és a családtagjainknak, és másoknak is, akikkel megismerkedünk. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy már több száz személlyel tanulmányozhattuk a Bibliát. Több mint 70-en ma már velünk együtt szolgálják Jehovát, köztük drága édesanyám is.

17 éven át imádkoztam, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Azóta eltelt 39 év, és még mindig imádkozom, de ma már ezt mondhatom Istennek: „Köszönöm, drága égi Atyám, hogy válaszoltál a gyermekkori imáimra!”