Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Alig várom, hogy elmondhassam nekik: „Mind itt vagyunk!”

Alig várom, hogy elmondhassam nekik: „Mind itt vagyunk!”

Alig várom, hogy elmondhassam nekik: „Mind itt vagyunk!”

Abigail Austin elmondása alapján

Egy gyönyörű áprilisi napon, 1995-ben, Jehova Tanúi gyülekezetéből többekkel útnak indultunk, hogy a szabadban töltsünk egy napot, Anglia egyik szép vidéki területén. Kilencéves voltam. Én, a nővérem, Sarah és egy barátunk, Deborah anyukámmal és apukámmal egy kocsiban utaztunk. Egy szembejövő autó hirtelen átvágott a mi sávunkba, és frontálisan ütközött velünk. Egyedül én éltem túl a balesetet.

KÉT héttel később egy kórházban ébredtem fel. A koponyám több helyen összetört, ezért az orvosoknak lemezeket kellett behelyezniük, hogy egyben tartsák. A történtek ellenére az állapotom gyorsan javult. Idővel a rokonok elmondták, hogy mi történt, de én nem hittem nekik. Azt gondoltam, hogy a szüleim és a nővérem biztosan meglátogattak, csak én aludtam. Csak akkor tudatosult bennem a valóság, amikor hazamentem. Teljesen összeomlottam.

Mi segített megküzdenem ezzel a borzalmas tragédiával?

Szellemi örökségem

Öt gyerek közül én voltam a legfiatalabb. Amikor a baleset történt, Sarah 22, Shane 20, Jessica 17, Luke pedig 15 éves volt. Csodálatos szüleink voltak, akik mindig törődtek velünk. Apukám, Steve vénként szolgált Jehova Tanúi gyülekezetében, a West Yorkshire-i Shipley-ben. Mivel mindig időt szánt arra, hogy meghallgassa a testvéreket, és segítsen nekik, mindenki nagyon kedvelte. Anyukámat, Carolt is nagyon szerették. A gyülekezet idősebb tagjaival úgy törődött, mintha a saját szülei lennének. Sokszor szervezett nekünk, fiataloknak kis összejöveteleket, és segített, hogy jó barátokat szerezzünk. Az ajtónk mindig nyitva állt a vendégek előtt. A szüleink megtanították nekünk, hogy a szomszédainkkal is legyünk kedvesek és figyelmesek.

Szerda esténként az egész család együtt tanulmányozta a Bibliát. Volt, hogy eljátszottunk egy-egy bibliai drámát, még be is öltöztünk. Anya és apa már egészen kicsi korunkban megtanítottak minket arra, hogy hogyan készüljünk fel a gyülekezeti összejövetelekre, és hogyan adjuk át a Biblia üzenetét az embereknek az otthonaikban. Bár rengeteg dolguk volt ötünkkel, mindig időt szántak ránk, és segítettek, hogy szellemileg erősek legyünk.

Amikor Sarah, Shane és Jessica befejezte az iskolát, úttörők, vagyis teljes idejű keresztény szolgák lettek, akárcsak a barátunk, Deborah. Sarah-val különösen szoros volt a kapcsolatunk. Olyan volt, mintha a második anyukám lenne. A szünidőben mindig együtt segítettünk másoknak megismerni a Bibliát. Szívesen gondolok vissza azokra a napokra. Láttam, hogy az úttörők mennyire boldogok, és nagyon szerettem velük lenni. Azt terveztem, hogy az iskola befejezése után Sarah-val együtt fogom végezni az úttörőszolgálatot.

A családunk gyakran a gyülekezeti tagokkal közösen kapcsolódott ki. Az idősek és a fiatalok között baráti, szeretetteljes légkör alakult ki. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a jó barátok hamarosan a segítség és a vigasz valódi forrásai lesznek számomra.

A baleset után

Amikor kiengedtek a kórházból, hazamentem. Shane és Jessica, miközben részidőben dolgoztak, és teljes időben végezték a szolgálatot, rengeteget fáradoztak azon, hogy mindannyiunkról gondoskodjanak.

A gyülekezetből sok Tanú a segítségünkre sietett. Nagyon sokat tettek értünk. Míg önállóak nem lettünk, főztek nekünk, segítettek takarítani, bevásárolni, mosni. Kimondhatatlanul hálásak voltunk nekik. Más Tanúktól sok-sok ajándékot és képeslapot kaptunk. Mindez bizonyította, hogy mekkora szeretet van Jehova szervezetében.

Úgy egy évvel később a bátyáim és a nővérem arra jutottak, hogy szükségem van egy igazi családra. Néhány kedves család a gyülekezetben már korábban is felajánlotta a segítségét. Végül mi, gyerekek összeültünk, és átgondoltuk, hogy ha anya és apa élne, szerintük mi lenne nekem a legjobb. Azt is figyelembe vettük, hogy mi szolgálná legjobban a szellemi érdekeimet. Az egyik család különösen sokat jelentett nekünk. Billy, egy véntestvér és a felesége, Dawn nagyon közel állt a családunkhoz. Volt egy ötéves kislányuk, Lois. Ők nagy szeretettel befogadtak az otthonukba, és azóta is úgy törődnek velem, mintha a saját lányuk volnék. Bár Loisnak osztoznia kellett velem a szülein, soha nem volt féltékeny. Olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, mintha vér szerinti testvérek lennénk.

Hogyan dolgoztam fel a tragédiát?

Eleinte azon tépelődtem, hogy miért pont a mi családunkkal történt ez a szörnyűség. Főleg azért, mert a szüleim, akárcsak Sarah és Deborah mind annyira szerették Jehovát és az embereket. De aztán eszembe jutott a Jóbról szóló bibliai történet. Jób megőrizte az Istenbe vetett hitét, noha elvesztette a gyermekeit (Jób 1:19, 22). Arra gondoltam, hogy Sátán miatt van szenvedés és halál a világban, és most boldog lenne, ha a tragédia miatt felhagynánk Isten szolgálatával (1Mózes 3:1–6; Jelenések 12:9). Arra is mindig emlékeztettem magam, hogy Jehova szeretettel gondoskodott számunkra a feltámadás csodálatos reménységéről (János 5:28, 29). Ismét láthatom majd a családomat és Deborah-t, méghozzá egy paradicsomi földön! Tulajdonképpen most még jobban szeretem Jehovát.

Amikor olyan emberekkel találkozom, akik szintén átéltek valamilyen tragédiát, de soha nem hallottak a Biblia nagyszerű reménységéről, a feltámadásról, szomorú vagyok. Mindenképpen szeretném megosztani velük a reménységemet, hiszen biztos vagyok benne, hogy csakis Jehova és a szervezete támogatásával voltunk képesek ilyen sikeresen átvészelni ezt a nehéz időszakot. Tudjuk, hogy a reménységünk egyszer valóra fog válni.

Mindaz, amin keresztülmentünk, talán segített néhány szülőnek, hogy feltegye magának a kérdést: „Vajon mindent megtettünk azért, hogy a gyermekeinknek elég erős legyen a szellemiségük ahhoz, hogy ha valami történik velünk, nélkülünk is tovább szolgálják Jehovát?”

Próbálom úgy élni az életemet, mintha anya és apa még mindig itt lenne velem. Tudom, hogy azt szerették volna, ha szorgalmasan segítek másoknak, ahogyan azt ők is tették. Mióta befejeztem az iskolát, úttörőszolgálatot végzek, és Lois is csatlakozott hozzám. A bátyáim már megnősültek, és a nővérem is férjhez ment. Mindannyian boldogan szolgálják Jehovát a gyülekezetükben.

Úgy várom már, hogy eljöjjön Isten új világa és a feltámadás! Akkor nem lesz többé sem fájdalom, sem halál (Jelenések 21:3, 4). Az a tudat, hogy ismét együtt leszünk, segít kitartanom. Már alig várom, hogy megölelhessem anyát, apát, Sarah-t és Deborah-t, és elmondhassam nekik: „Mind itt vagyunk!”

[Kép a 23. oldalon]

Abigail (balról a második) a családdal, amelyik örökbe fogadta